Kérem a gyenge idegzetű olvasókat, hogy aki nem bírja a csúnya beszédet, az inkább most ne olvassa el a következő sorokat. Kénytelen vagyok kiadni magamból a történteket, úgy ahogy az jól esik. :D
Már kb egy hete tervezzük a suliból egy páran, hogy elmegyünk sky-divingozni, csak eddig mindig közbejött valami. Tegnap délután rákérdeztem a srácnál, aki szervezte ezt az egészet, hogy akkor mégis mikor megyünk már? Erre közölte, hogy holnap reggel 7-re jönnek felvenni minket. Ekkor éreztem először, hogy ez már nem csak tervezgetés, hanem meg is fog történni.
Egy percig sem gondoltam arra, hogy mégsem akarok ugrani. Amikor meghallottam, hogy van ilyen lehetőség, egyből ugrottam, hogy én is menni akarok, szóval nehogy már a finishnél meghátráljak. :D
Reggel 7-kor volt a találkozó a kolesz előtt, a 11 emberből csak 9 mert eljönni… Nagyon hosszúnak tűnt odafele az út és végig azt éreztem, hogy ma tuti meghalok, de azt mondtam magamnak ha egyszer meghalok, akkor legalább élvezzem is. :D Hála Istennek még mindig élek és virulok.
Megint egy plusz pont a fiúk javára, hogy miért inkább velük barátkozom… Összesen ketten mentünk lányok… Egyszerűen nincs bennük élet! Hogy őszinte legyek unom, ha csak lány társaságban vagyok. Hallgatni a sok visítozást meg a szarabbnál szarabb történeteiket, persze vannak kivételek és azok a lányok a barátaim.
Odafelé aláírattak velünk egy pár oldalas nyilatkozatot, ami szerint bármilyen probléma felmerülése esetén vállalnunk kell a következményeket. Azaz ha kipurcanunk nincs visszaút. Onnan lehet reklamálni, meg panaszleveleket írni, az már senkit nem érdekel. :D
Egy órás utazás után megérkeztünk North-Shorra, egy óceánparti magánrepülőtérre. Nagyjából sehol semmi, na mondom lesz hova potyognia az embereknek, egy pozitívum, hogy ha vízbe esel, akkor talán még azonosítható lesz a holttested. Na de félre minden negatívummal, nagyon szuper, királyságos, zsírkrétás volt az egész!!!
Fogalmam sem volt, hogyan kell egy ilyen programra felöltözni, szóval mentem a megszokott Ancikás szerelésemben, kis rövidnaciban, papucsban és pólóban. Mint utóbb kiderült, egy sportcipő azért nem ártott volna, de gondoltak az ilyen sokeszűekre, mint én és volt készleten, amit csak akartam. Viszont az öltözetem abszolút tökéletes volt az ugráshoz. Meg is lepődtem, hogy nem kell magunkra húzni semmiféle nevetséges uniformot.
Hatos csoportokra osztottak bennünket, nagyon jó volt, hogy csak ismerősökkel ugrottam együtt, iszonyat jó hangulata volt az egésznek. Amikor vártunk végig azt hittem, hogy majd valami maskarát kell magunkra öltenünk, de meglepetésemre elég volt az elég lenge kis öltözetem is. Sajnos az idő nem volt épp a legjobb, nagyon fújt a szél, felhős volt az ég és hol esett, hol nem. Szerencsénkre, amikor mi következtünk nem volt ilyen probléma. Figyeltem az előttünk lévő vállalkozókat, hogy hogyan érnek földet. Csak ott ültem és beszélgettem a többiekkel, amikor valaki felkiáltott, hogy ezt nézzétek! Ránéztem az égre és csak úgy száguldoztak lefelé az emberek nyitott ernyővel. A fotósok, mindig hamarabb érkeznek le a földre, mert ők később engedik ki az ejtőernyőjüket, és még csinálnak pár érdekes fordulatot a levegőben. Először nem lehetett látni, hogy az illető egyedül van, de amikor néztem azokat a pörgő mozdulatokat a levegőben… Csak lestem, mikor az ernyő felé került az ürge, na mondom, mi a halál van?? :D Remélem velem nem így fognak leereszkedni a földre. Kb örülök, ha túlélem az esetet, nemhogy még cifrázzuk is a dolgot. Mi voltunk a második csoport, úgyhogy amint az első csoport lement, mi már mehettünk is a repülőhöz készülni a felszálláshoz. Az én párom egy olyan 50 körüli pasi volt, akit majd látni is fogtok a képeken. Amikor csináltuk lent a többiekkel a képeket, minden képnél tréfálkozva mondtuk, hogy ez az utolsó fotó rólunk. Szerencsére nem így lett. :P
A bácsika, akivel ugrottam, rám tekert valami biztonsági szíjat, de nekem nem tűnt annyira biztonságosnak. Csak lestem mikor ide-oda rakosgatta a szíjakat, mondom ez biztos elég lesz? :D Nem is volt rajta csat, csak valami dudor tartotta a végeket. Mondom ok, biztos tudja, hogy mit csinál… Tinával, a másik lánnyal szálltunk fel legutoljára, így mi kerültünk legelőre. Két sorban ültünk egy elég kényelmetlen padszerű valamin, amihez a felszállásnál odacsatoltak. Az előttünk lévő üres részre szállt a két fotós és egy fiatal srác, aki egyedül volt, de passz mi volt a funkciója. Meg is kérdeztem, de csak annyit mondott, hogy azért ugrik elsőnek, mert ilyenkor lehet bármilyen őrültséget csinálni. Ekkor jöttem rá, hogy valószínűleg ő volt az a pörgő ember, akit a magasban láttam néhány perccel ezelőtt. Tök jól elbohóckodtunk a gépen az emberekkel, és csak vigyorogtam, mint a vadalma. Így visszagondolva, abszolút nem paráztam a dologtól, azaz valami azért volt, de nem olyan, mint amire számítottam. Felszállásnál a gyönyörű tájképpel voltam elfoglalva, és hogy mennyire jó, hogy még a repülőn vagyok. :D Már a levegőben voltunk egy pár perce, amikor megszólalt a fiatal srác, hogy épp fél úton vagyunk. Mondom mi van? :D Nem vagyunk még épp elég magason? Már jóval a felhők felett voltunk, mikor ezt kijelentette. Mondom hova megyünk, netalán tán az űrbe? :D Egyre csak teltek múltak a percek és csak közeledett az idő az ugráshoz. Mindig foglalkoztatott, hogy milyen érzés lehet valahonnan lezuhanni, persze csattanó befejezés nélkül. Csak zuhanni, és minden gondolatot kizárni a fejemből. Átadni magam a gravitációnak és rábízni magam a sorsra. Mi járhat a fejükben azoknak az embereknek, akik ilyen öngyilkosságot választanak. Mit érezhetnek, amikor már nem tehetnek semmit és csak zuhannak. Persze itt azért nagy esélye van, hogy túlélem az esetet, tehát valószínűleg nem a teljes érzést kaptam meg, de valahogy engem csak ez a része érdekelt.
Mikor elérkeztünk a 4500 méter magassághoz, teljesen úgy éreztem magam, mint aki elindult valahová, de útközben meggondolta magát és épp olyan kedve támadt, hogy kiugrik és a következő járattal megy tovább. :D Mindaddig a pillanatig tök jól elvoltam, ameddig ott nem álltunk a repülőgép vészkijáratánál. Körülbelül úgy éreztem magam, mint egy kismalac, akit a vágóhídra visznek. Csak annyi volt a fejemben, hogy uhh bazz most ki kell ugrani. Csak néztem a felhőket és el sem tudtam képzelni mi fog ezek után történni. Próbáltam koncentrálni arra, hogy úgy ugorjak ki, ahogy azt az elején elmagyarázták. Lábak, karok össze és a fej hátra… De ahogy néztem lefelé csak az járt a fejemben, hogy azt a picsa, de magasan vagyunk, mintha csak álmodnám az egészet. Kiugrani egy repülőből? Jó bazd ki, mehet! :D
Annyira az egekben volt az adrenalin szintem, hogy minden gondolatom kikapcsolt, csak én voltam és az üres semmiség. Egyedül az ugrás volt a legnehezebb, a többi már csak élvezetes relaxálás volt. Zuhanni a semmibe körülbelül 50 másodpercen keresztül. Eszembe jutott az a jelenet, mikor a gyalog kakukkban a préri farkas zuhan le a szikláról és még mindig zuhan és zuhan és már a könyökére támaszkodik „unalmában”. :D Én mondjuk nem unatkoztam, de nagyon jó érzés volt. Végig nevettem az egészet, még sosem élveztem ennyire semmit. A legdurvább hullámvasút is kutya fasza ehhez képest. Ezt szerintem már nem is lehet felülmúlni. Csak néztem magam alá és élveztem a száguldó szelet, ahogy az arcomba fúj, és olyan szinten bedugult a fülem, hogy ha nem lettem volna azzal elfoglalva, hogy mindjárt lezuhanok, azaz földet érek, akkor talán még érdekelt is volna. :D Amint elértük a vastag felhőréteget, azt éreztem, hogy valami hirtelen visszaránt és a pasi aki fotózott fejjel lefelé zuhan tovább. Csak néztem mi van, aztán hirtelen lelassultunk. Na ez a rész volt még parás, mikor láttam hogy lógok a semmibe. Olyan szinten szorítottam az övet a vállamon, mintha az életem múlna rajta. A pasi mögöttem elkezdte lazítani rajtam a szerkót, na mondom álljunk meg egy percre, mindjárt kipottyanok innen. Nem kéne most inkább szorítani? :D Éreztem, ahogy zsibbad a kezem, de egyszerűen nem bírtam lazítani a szorításomon. Ezek után már csak élveznem kellett a „nyugdíjas” tempót lefelé. Persze, hogy el ne aludjak még centrifugálisan is pörögtünk közben. Gyönyörködtem Hawaii gyönyörű domborzatában és sikerült teljesen elengednem magam. Gondoltam innen már csak nem halunk meg. Az elég tré lenne… Túléltem egy 50mp-es szabadesést és ezt meg nem bírom? Áhh kizárt, nem vagyok én pussycat. :D
Mikor földet értünk jól fel kellett emelnem a lábam, amennyire csak bírom és igyekezni nem pofára esni a videó miatt. :D Hogy sikerült-e, azt majd a videóról megtudjátok.
Leszerelték rólam a biztonsági felszerelést és addigra már mindenki leérkezett épségben. Amint tudtunk már futottunk egymás felé és átöleltük egymást. Furcsa érzés, de amint leérkeztem máris az volt az első gondolatom, hogy még egyszer akarom. Életem eddigi legjobb élménye volt. Igaz rizikós vállalkozás, de ahhh be kell vállalni. Ilyen őrülteknek, mint én simán belefér!
Egész nap egy levakarhatatlan óriás mosoly volt a fejemen, amit legfőképpen a büszkeség és a haláli élmény okozott. Azóta már vagy 50x visszanéztem a képeket és csak pozitív élmény van bennem az ugrással kapcsolatban. Tényleg annyira élveztem, mint azt láthatjátok! Kaptam is egy oklevelet, amit elvileg felhasználhatok, ha egyszer egyedül is szeretnék ugrani. Egyelőre nem gondolkoztam ezen, de még ez is megeshet. :D Az élet gyönyörű és még annyi mindent nem próbáltam.
Na nem is írtam olyan sok csúnyát... :D Cuppanat!
