Egyre csak közeledek a suli végéhez és, mint ilyenkor általában rám jön valami furcsa érzés, hogy nem akarok kimozdulni a megszokott kis környezetemből. Mikor eljöttem otthonról ezért maradt el a good bye partym is. Mindent kitaláltam csak, hogy ne kelljen sehova mennem. Üzenem az otthoniaknak, hogy ha ilyet éreznek rajtam, akkor nyugodtan csapkodjanak fejbe. Nem értem miért van ez néha, de igyekszem leküzdeni jobbnál jobb programokkal, mint például a mai szuper kis cápaúszkálással.
Pár hete kitaláltam, hogy cápákkal szeretnék úszkálni, persze azért megadva az esélyét a túlélésnek. Körbenéztem hát és találtam is egy jó kis túrát a kínálatok között. Persze nem kellett sokat kérlelnem Tinát sem, akivel nemrég skydivingozni voltam. Gondoltam, ha már egy ugrást túléltem 4500 méterről, akkor már mi bajom lehet egy kis úszkálástól.
Ha piackutatást végeznénk az emberek nagy vágyairól és feltennénk ezt a kérdést, hogy:
Ha Ön választhatna egyet a következő lehetőségek közül, akkor melyik lenne az… Állítom, hogy nem sok embernek jutna eszébe, hogy csobbanjon egyet egy cápákkal teli nyílt óceán részen. Viszont igyekszem mindig kilógni egy kicsit a sorból. Nem is nagyon szeretek előre tervezgetni, szeretem a spontán dolgokat és kivagyok attól, ha előre tudom mi mikor és hogyan fog megtörténni. Az embernek mindig kell egy kis izgalom az életében. Fejembe vettem pár dolgot, amit meg szerettem volna valósítani a kint létem alatt és sajnos lassan kezdek nagyon a lista végre járni, ami azt jelenti, hogy már nincs sok időm itt kint hátra. Hihetetlen, hogy elröpült az idő… Túl vagyok 7 hónapnyi távolléten és így visszanézve nem tűnik ez az idő olyan soknak. Januárban egy teljesen más emberként jöttem ki, mint amilyen most vagyok. Lelki erőt kértem és kaptam rengeteg megpróbáltatást, amik megerősítettek. Kezdem elérni a céljaimat, amikért kijöttem és úgy érzem még rengeteg kaland vár rám a jövőben. Izgatottan várom őket. ;)
Aludjunk csak vissza egy kicsit… :)
Kedden suli előtt úgy döntöttünk a dán lánnyal, hogy beiktatunk egy kellemes kis lubickolást a cápákkal Nort-Shoron. Egy kis hajóval mentünk ki a nyílt óceánra, pár kiló méterrel távolabb a parttól, nem messze attól a ponttól, ahol pár hete még nyugodtan könnyű búvárkodtam… Na mondom ez a kemény! :D Még jó, hogy a lightosabb részét az elején lerendeztem a dolgoknak, ugyanis a látottak után azon is elgondolkozom, hogy egyáltalán menjek-e még szörfözni a közeljövőben. :D Nem csak a cápák miatt, hanem mert nemrég egy medúza megcsípett egy srácot itt Waikiki Beachen. A deszkáján feküdt, mikor evezés közben azt érezte, hogy valami elúszik a keze és a deszkája között. Hirtelen fájdalmat érzett, és pillanatok alatt annyira lezsibbadt a keze, hogy nem bírta mozgatni. Nagy nehezen kivergődött a partra és segítséget kért a vízi mentőktől. Beadtak neki egy szurit és közölték vele, hogy 2 órán belül jobban lesz, csakhogy a fájdalom nem múlt el… A karja még estére sem akart megjavulni és úgy döntött elmegy a dokihoz, ahol aztán egy másik szurival helyrehozták. Egyébként az ilyen dolgokkal nem szabad viccelni, mert mindenkire más hatással van egy medúzacsípés. Akár bele is lehet halni. Lehet, hogy két embert ugyan az a medúza csíp meg és az egyik meg sem érzi, a másik pedig órákon belül a hullaházban köt ki.
Hála Istennek még nem találkoztam Hawaiin eggyel sem, de ha egy is megközelít, akkor tuti lebombázom. :D
Ezek után tényleg meggondolandó milyen vízi sportot választ magának az ember, de ha így állnék a dolgokhoz, akkor akár séta közben is érhetne baleset az utcán, teljesen mindegy az ember hol van, és mit csinál.
Szóval kiértünk ahhoz a ponthoz, ahol már izgatottan vártak minket a kiéhezett cápalik. Mindössze egy csöppnyi ketrec volt a hajó hátuljára felszerelve, aminek a tetején semmi védőháló nem volt. Reméltem, hogy nem tudnak olyan kis trükkös mozdulatokat, mint a delfinek. Az kellett volna még, hogy becsobbanjon közénk egy. Olyankor már mindegy bent maradsz-e a ketrecben vagy pedig kiugrasz a többiekhez. :D A vasat mindössze pár szivacs henger tartotta a víz felszínén. Olyan szinten hullámzott a tenger, hogy úgy kellett kapaszkodnom a hajón, hogy bele ne boruljak a vízbe. Még sosem láttam ennyi cápát egy kupacon. Volt Galapagoszi cápától kezdve a kék cápáig egy jó pár fajta. Őszintén szólva a képek alapján, amit erről a programról láttam a prospektusban, azt hittem egy kellemes kis délelőtti mártózás lesz, ahhoz képest egy párszor lepergett előttem az életem. :D A tenger koránt sem volt olyan csendes, és a cápák sem voltak olyan kis jópofák, mint amilyennek azt gondoltam. Mondom majd szokásomhoz híven bukfencezek egy kicsit, elfotózgatok, meg ilyenek. Na a nagy ló f***t!!! :D Még dobáltak is nekik véres cafatokat, hogy hergeljék őket. Na mondom, ha itt jön egy erősebb hullám én tuti beleszaltózok ezek közé a kiéhezett vadállatok közé. Pont azon gondolkoztam, hogy nem kellett volna azokat a korlátokat magasabbra húzni? Ilyenkor valahogy semmi sem elég. A sky-divingnál éreztem reményt a túlélésre, de itt valahogy belegondoltam, hogy ha egyszer ide beleesne valaki közéjük, azt már nem látnánk egybe soha többé, az tuti! Két turnusban mentünk. Hagytam, hogy a többiek előremenjenek. Mondom, ráérek még félkarúan élni, megnézem mik az előrejelzések, aztán eldöntöm érdemes-e belevágni a dologba. :D Elmutogatták hogyan kell beszállni a ketrecbe, amin egyébként hatalmas rések voltak, aztán besegítettek szép sorjában mindenkit. Csak felül szabadott kapaszkodni, mert egyébként akár súlyos következményei is lehetnek a beszállásnak. Amint sikerült a vízbe merülni a rácsok másik felére kellett evickélni, ahova igencsak bizalmatlanul raktam le lábujjaimat. Mikor az elsők mentek még minden olyan egyszerűnek tűnt, de hamar be kellett látnom, hogy annyira mégsem gyerekjáték az egész. Mikor láttam, hogy alig merülnek bele az arcukkal az emberek, akkor arra gondoltam, majd mi megmutatjuk Tinával, hogy igenis bele lehet merülni rendesen abba a vízbe. :D
A ketrecet két erős kötéllel rögzítve körülbelül öt méterre engedték a kis hajótól. A hajót leállították, de végig úgy éreztem, mintha húznának minket. Olyan erős volt a sodrás, hogy az egyik kezemmel végig fogódzkodnom kellett felül a rácsba. Ha az ember egy kicsit is elbambul, azt veszi észre, hogy a fél lába kikandikál a rácsok közül és 20 cápa vígan falatozik belőle. Volt egy alkalom, hogy megpróbáltam egy kicsit mélyebbre merülni és elengedni a kapaszkodót, de a sodrás neki passzírozott a rácsoknak. Reflexből összehúztam magam, hogy nehogy kikandikáljon valamim. Az volt a legnagyobb problémám, hogy szerintem nem volt elég a hely négy embernek. Egyfolytában azon izgultam, hogy le ne harapja valami a lábamat, közben pedig még kameráznom is kellett. Összességében nagyon jó élmény volt ennyi sok cápa között 20 percet eltölteni, de az tuti, hogy nem megyek még egyszer, ez is egy olyan dolog, hogy bőven elég az ember életében egyszer bevállalni. Főleg a kiszállást utáltam a legjobban, amikor még bent voltunk a ketrecben és közben pedig emeltek ki bennünket a vízből. Olyan szinten halálfélelmem volt, hogy lecsúszik a lábam a vasról, hogy alig bírtam megvárni, míg Tina kivergődik a vízből. Közben jött egy hatalmas hullám, aminek akkora ereje volt, hogy leszedett a helyemről és pánikomban sikítani kezdtem. Félredobtam minden etikettet és kiugrottam abból a szörnyű halál ketrecből. A röhej, hogy a sky-divingnál nem ijedtem meg annyira, mint akkor. :P Borzalmas volt. Folyton az járt a fejemben, hogy egy kis hiba és már nincs visszaút, a történteket nem lehet visszafordítani. Hála Istennek túl vagyok rajta és ezt az őrültségemet is kipipálhatom.
Hétvégén megyek pár csajszival a nagy Hawaii szigetre egy egy napos túrára. Izgatottan várom a működő vulkánnal való találkozást, a fekete homokos tengerpartot, és amit még ez a sziget nyújthat. Biztos vagyok benne, hogy álomszép lesz. ;)
Viszlát később! Pusszancs!
