A Nagy Sziget nyugati partszakaszán, melyet „napos oldalnak” is neveznek, találjuk Kona városát, mely köré a tengerparti szállók tucatját építették. A sziget déli részén a Hawai’i Volcanoes Nemzeti Park tarthat számot érdeklődésre, ahol a láva folyását, akár repülőgépről is megcsodálhatjuk. A Big Island legfőbb nevezetessége persze természetesen a csúcsot képező Mauna Kea vulkán, ahová szívbetegeknek és magas vérnyomásúaknak az akklimatizációs különbségek miatt veszélyes elindulni. A vulkáncsúcshoz Hilo városán keresztül vezet az út, ahol érdemes egy rövid kitérőt tennünk a Szivárvány-vízeséshez is. Pazar látvány tárul elénk, a vulkánkúp csúcsán sapkaként ülnek meg a felhők. Felfelé haladva a szakadékokkal szabdalt úton 3000 méter magasan egy akklimatizációs állomáshoz érkezünk, ahol mintegy fél, háromnegyedórára kötelező megpihenni. A menedékházban teát és forrócsokit is vehetünk magunkhoz mindenféle ellenszolgáltatás nélkül, de akár hawaii csecsebecséket is vásárolhatunk. Odafönt aztán nincs más dolgunk, mint eltűnődni a természet káprázatos szépségében, mely nem fogható semmi egyéhez.
Tegnap hajnalban hatod magammal elutaztam a híres Big Island-re egy 1 napos túrára. Reggel 5-kor indultunk ki a reptérre, úgyhogy elég korán kellett felkelnünk. Egy lány sikeresen el is aludt, úgyhogy az utolsó pillanatban kellett elkészülnie. Két hollanddal, két spanyollal és egy mexikóival vállalkoztam a nagy útra. 220 mérföldet kellett nem egészen 10 óra alatt körbejárnunk, ami nem éppen kis teljesítmény.
Reggel 5 órakor vettek fel minket a kollégium előtt, majd onnan a reptérre hajtottunk. Igazából fogalmunk sem volt valójában mikor is indul a gépünk, csak követtük az előre megírt tervet. Megérkeztünk a reptérre és teljesen azt hittem, hogy maximum 1 órán belül indul a gép, ha már képesek voltak hajnalok hajnalán felkelteni, de sajnos erre nem voltak tekintettel. Több mint 2 óráig várakoztunk a jégkamrában. Mikor kinyílt előttem az ajtó rendesen megcsapott a jégsarki hideg. Kigubbadt szemekkel néztem magam elé, hogy ide akkor most be kéne menni? Természetesen ez alkalommal is nagyon okosan fel tudtam öltözni… A melegítő felső valahol a szobámban, az eszem meg épp valahol máshol járt. Mindenesetre átvészeltem a közel 8 hónapja elfelejtett telet. Nem is értem emberek hogy képesek ilyen hidegben dolgozni, nemhogy örülnének az örökös 31 foknak. Kezem, lábam összetenném, ha otthon is ilyen időjárás lenne, mint itt Hawaiin. Felüdülés volt felszállni a mínusz 20 fokból a 0 fokos repülőgépbe. Azt viszont látni kellett volna, ahogyan az emberek ki voltak dőlve reggel a gépen. Dől mindenki jobbra balra, a szájak nyitva, valaki még horkolt is. Honoluluból 40 perc volt az út Kailua-Konába, tehát körülbelül olyan 7-8 száz kiló méter.
A repülőtér valahol a semmi közepén, egy kopár vidéken volt, amit egy vulkán kitörés alakított a mai formájára. Mikor megérkeztünk a terminálba egy buszsofőr bácsi várt minket izgatottan, hogy bemutathassa az ő kis szeretett szigetét. Hamar be is pattantunk a buszba, ami jóformán üres volt. Kapott mindenki egy térképet a szigetről és a megálló pontokról. Azt is elmondták, hogy minden ki van centizve, szóval próbáljuk az időnket úgy beosztani, hogy mindenre jusson idő. Az első megálló egy kávéház volt, ahol ingyen termékbemutatóval próbálták hatékonyabban értékesíteni a helyi termékeiket. Mivel mindenki félálomban volt, ezért igazán aktuális volt ez a kis szünet. Rólam tudni kell, hogy utálom a kávét, de mondom, ha már itt vagyunk, megkóstolom a kókusz aromás kávét. Olyan finom volt, hogy el is felejtettem, hogy milyen hatással lehet rám a kávé. Meg is ittam 2-3 decilitert. Utána rendesen brékelnem kellett, ezek után már nem igazán jött rám az álomkór. :D A helyet Honaunau-nak hívták. Odafelé végig a part mentén mentünk, de nem igazán hasonlított egy turista paradicsomhoz. A föld teljesen úgy nézett ki, mintha most készítenék elő a terepet egy nagy építkezéshez. A föld össze-vissza túrva, mintha rotációs kapával művelték volna meg aratás után. Az út mentén kihűlt lávakövek, se egy ház, se egy partszakasz ahol fürödni lehetne. Lenyűgözött az a kietlenség, mintha az aszfalton kívül nem lenne más civilizáció a szigeten. Sajnos O’ahu, ahol lakom teljesen a turizmusról szól. Waikiki Beachen mozdulni nem lehet, annyian vannak. A szállodák egymás hegyén-hátán ráépülve teljesen a tengerpartra. Ez a sziget valahogy egészen más volt. Az üvegre tapadva csodáltam azt az ürességet, amit a sziget adott nekem. Épp mondtam is magamban, hogy valaki csípjen meg nem álmodom-e? Erre megjelenik a semmiből „Tom Hanks” a Számkivetettből, biciklijét tolva, fél kezében a gatyáját szorongatva, hogy megakadályozza annak elvesztését. Néztem is, hogy mi a francnak vesz fel valaki ilyen gatyát, ami közel sem áll testhez? Na mondom ez is egy jel volt, hogy nem álmodom.
A következő megállónkig az eddigiektől teljesen eltérő környezetben utaztunk tovább. Az út magas sziklaszirteken ment tovább, dzsungel zöld környezetben. A következő megállónk Punalu’u Black Sand Beach volt, ahol összesen 15 percünk volt megcsodálni a nem mindennapi fekete homokos tengerpartot. Mindössze néhány fénykép erejére jutott időnk. Nem igazán tudtunk leülni és elmélkedni milyen érdekes helyek vannak a világon. A part egyik része sziklás, a másik homokos volt. A homok olyan fekete volt, mint a korom. Semmiben nem különbözött egy normál tengerparttól, mindössze csak annyiban, hogy minden csupa fekete volt. Még sosem hallottam ezelőtt erről a helyről. Persze abszolút lakatlan volt ez a rész, se egy hotel se semmi a közelben. Nagy sietségünkbe rohangásztunk, mint pók a falon, csak nyomogattuk össze-vissza az exponáló gombot a kameránkon és igyekeztünk minél több dolgot megragadni a környezetből. Mikor a homokos részhez közelítettünk, láttunk egy ember csoportot, akik valamit körbeálltak, mintha csak észt osztanának az elmeosztályon. Gyorsan oda is szaladtunk és 5 darab tengeri teknős feküdt a homokban. Kis édesek voltak. Olyan kis gülü szemeik voltak, mint otthon a kis kutyáimnak. :) Meg tudtam volna őket dögönyözni, de valószínűleg egy nyugodt mozdulattal belém is haraptak volna. :D Na meg annak a híve vagyok, hogy ne bántsuk a környezetünket. Az élet rendje az, hogy hagyjuk őket nyugodtan élni a saját világukban. Igaz nagy izgalmak közepette egyből az 5 teki közé helyeztem magam pár fénykép erejéig, aztán mint utóbb kiderült maximum 5 méterre szabad csak őket megközelíteni. Szóval nagy szerencsénk volt, hogy még azelőtt csináltuk a képeket, amíg oda nem jöttek szólni. :)
A következő útszakasz megint egy kopár sziklás rész volt a sziget belsejébe. A Hawaii Vulcanoes National Park felé vettük az irányt, a Mauna Loa vulkánhoz, ahol több helyen is megálltunk. Végül is ugyan azt a momentumot néztük meg mind a két alkalommal, csak kicsit más szögből. A távolban a nagy semmi közepén egy hatalmas lyuk füstölgött.
Egy kis ismertető Hawaii vulkánjairól:
A Hawaii Vulkánok Nemzeti Park (angolul: Hawaiʻi Volcanoes National Park) 1348 km² területen Hawaii szigetének délkeleti részén fekszik. 1916. augusztus 1-jén alapították. A szigeten található öt vulkánból napjainkban kettő működik: a 4170 m magas Mauna Loa és a sokkal alacsonyabb, mindössze 1247 m Kilauea. A legmagasabb vulkán, a 4205 méteres Mauna Kea és két társa, a Kohala és a Hualalai ma már kihunyt.
A két működő vulkán jellegzetessége, hogy kevés hamut, inkább folyékony bazaltlávát lövell ki magából meglehetősen nagy sebességgel, amely elérheti a 40 km/órát. A kilövellő láva olykor különleges formációkat hoz létre, hosszú lávaszálakat vagy lávaszökőkutat. 1924-ig a Kilauea melletti vulkáni katlanban lávató is volt. Mindkét vulkán egymásra rakódott rétegekből épült fel, alakjuk jellegzetesen pajzsszerű. Ezekre a vulkánokra jellemző, hogy teljes magasságuknak csak kis hányada emelkedik a tenger szintje fölé. A Mauna Loa teljes, a mélytengeri aljzattól mért magassága több mint 10 000 m.
A Mauna Loa ma a Föld egyik legaktívabb vulkánja, átlagosan 3 és fél évenként tör ki. A kitöréseket 1912 óta külön obszervatóriumból figyelik. Nem csak a kitörések keltenek nagy figyelmet, hanem az azt kísérő jelenségek és a Föld belsejében játszódó folyamatok. Ezeknek a tanulmányozására Hawaii szigete az egyik legmegfelelőbb hely, hiszen a Föld egyik „forró pontja” felett fekszik. A kutatások kiderítették, hogy Hawaii szigete mindössze 700 000 éve keletkezett. Ma is emelkedik fel új vulkán a sziget délkeleti partjai előtt.
A harmadik megállónk a nemzeti parkban egy vulkán belsejébe vezetett. Egy dzsungel ösvényen keresztül sétáltunk le a barlang bejáratához. Olyan volt, mintha mesterségesen vájták volna ki a járatokat. Tágas és henger alakú volt. Kicsit hűvös levegő volt, ahogy ezt már megszokhattuk a barlangoknál. :)
Következő állomásunk Hilo volt, amiből nem igazán láttunk többet egy helyi süti boltnál, viszont a kis kekszek nagyon finomak voltak. :)
Volt velünk egy szerelmes pár is az úton, akik itt találkoztak az EF-ben először. Összesen 2 hete vannak együtt, de nagyon nagy a szerelem. A lány spanyol a srác pedig holland. Végig ők ültek előttem, és kénytelen voltam nézni a szerelmi románcukat. :D Nagyon édes, hogy így talált rájuk a szerelem, de nem sokat láttak szerintem az egész szigetből. Sajnáltam is őket emiatt. :D
Az utolsó előtti pihenőnk a szivárvány-vízesésnél volt, ahol mennyországba illő látványba lehetett részünk. Óriási „szobanövények” díszítették a paradicsomi környezetet. Nem hittem el, amit látok. Valami eszméletlen volt… Olyan jó lett volna még maradni, csak bámulni a lezúduló víztömeget és az érintetlen természetet. Én ilyennek képzelem a Mennyországot, nem kell nekem semmi több, csak a boldog nyugalom. :)
Ezután a sziget olyan részén folytattuk az utunkat, ahol az év 300 napjában esik az eső. Olyan érzésem volt, mintha Londonban lennénk. Az a tipikus nyálkás, ködös, szemerkélős idő volt. Az utat végig kis házak vették körbe, ahol nem igazán laknék, mert nagyon nincs semmi és még rossz idő is van.
Az utolsó megállónk Waimea város volt, ahol csak pisi szünetre álltunk meg. Sajnos ezekben az egy napos túrákban ez a baj, hogy nagyon nem jut idő semmire, maximum csinálni pár képet a helyszínről. A sziget e részéig volt körülbelül csak ez a rossz idő, mindenhol máshol nagyrészt napsütésben volt részünk.
Sajnos csak ennyi fért bele ebbe az egy napba, de azt hiszem a fontosabb részeket sikerült megnéznünk. Este 7 órára vissza is értünk a reptérre.
Ez a sziget inkább a természeti csodákban bővelkedik. Nem igazán lehet egyik partszakaszán sem fürödni az óceánnak. Valószínűleg ezért nem épült úgy ki, mint O’ahu. A népsűrűsége is jóval alacsonyabb nála. Viszont nekem jobban tetszett, mint ahol most élek. Távol a város zajától, a Paradicsom kellős közepében. Csodálatos volt. A szívemben úgy éreztem, mintha szerelmes lennék a szigetbe. A szívem hevesen vert és csak néztem őt a maga csodájában. Imádtam ott lenni. Bárcsak örökre itt maradhatnék. Nem hiába az emberek legnagyobb álma ide eljutni. Itt egyszerre megtalálod a modern világot és az elhagyatott természetet. Imádok itt lenni. Nem tudom mi lesz velem otthon. Az a sok képmutató ember, az az ország… A velejéig bűzlik minden. :S Most kezdet el érezni, hogy sajnos ez a dolog sem tart örökké. Olyan ez, mint mikor a legszebb álmodban hirtelen megszólalna az ébresztőóra, de még úgy aludnál tovább... Szörnyű... Elképzelem, mikor majd otthonról visszagondolok az itt töltött időre. Tuti bedepizek majd... :S Nem igazán várom. Nyah most pusszantok mindenkit! ;) CIAO
Nektek
Köszönök mindent! <3
